|
|
Tisztelt Látogató! Kedves Honfitársam!
Kérlek kapcsold le a rádiót, fogd csendesebbre
hangod.
Hazánk történelmének egyik legszentebb emlékhelyére
érkeztél...Hajts fejet a hősök - Szondi és
vitézeinek - nyughelye előtt.
Emlékezzél... Idézd fel a közel félezredes múlt
vészterhes napjait, a török megszállás 150
esztendejét.
Emlékezz azokra, kik példamutatásának köszönhető,
hogy nemzetünk fennmaradt.
Elmélkedj az 1552 július 6 - július 9 közötti négy
nap történésein. Kezd az előzményeknél...
Nógrád várának 1544-i eleste után már csak Drégely,
e sziklacsúcson álló parányi váracska állt őrt a
gazdag Felső-
Magyarországi bányavárosokhoz vezető út Ipoly völgyi
bejáratánál.
1552 nyarán a török megindul, hogy uralma alá hajtsa
e régen áhított területrészeket. Július 6-án
megérkezik és letelepszik
a várhoz közeli u.n. Tábortetőre. Az akkori világ
legjobban felszerelt - és a várostromhoz különösen
értő 12.000 harcosával
még aznap körbezárja a várat, elfoglalja a
védhetetlenül gyenge külső-várat és a kicsiny
sziklavárba szorítja Szondit, ki
alig 150 - hiányos fegyverzetű - védőjével áll a
létszámában 80-szoros túlerővel szemben.
Július 7-én megkezdődik, 8-án folytatódik az
ágyúzás, a falak lerombolása. Leomlik a kaputorony,
a szétlőtt falak már alig
nyújtanak védelmet, de a védők - jelentős
vesztességeket okozva az ostromlóknak - újból és
újból visszaverik a támadásokat.
Közben persze egyre fogynak...
Tudják, hogy jön a vég, hiszen harchoz értő katonák,
de helyt állnak,mert számukra az életüknél is
fontosabb a haza, a
példamutató katonabecsület.
Szondi nemet mond Mártonnak, az Oroszi papnak, ki a
várvédők szabad elvonulását ígérő török üzenetet
hozta.
1552 július 9. Már csak pár - több sebből vérző -
védő áll a falmaradványokra rohanó túlerővel
szemben.
Szondi maga is megsebesül, féltérdre hullva küzd
tovább, majd elesik. Katonáit a török mind egy
szálig felkoncolja.
Még Alit - a kegyetlen hódítót - is megindítja
Szondi és vitézeinek hősiessége, s katonai
tisztességgel temetteti el elesett
ellenfelét:
"A bég noha vad, s dühe Szondira fúlt
A hűlt erű bajnokon elszomorult
A hegyre temette a hős tetemet
S dárdát maga tűze le sírja felett...'
(Czuczor G.)
Nem tudjuk a letűzött dárda helyét és lehet, sohasem
derül fény arra sem, hol nyugszanak hős vitézei.
Tekintsük hát a vérük áztatta várat jelképes
síremléküknek.
E képletes temetőben - még e racionális világban is
merjünk ünnepélyesek lenni, méltón tisztelegni
Szondiék tettéhez és
méltón a helyhez.
Hazaérve idézzük fel, olvassuk el gyermekeinknek,
unokáinknak Arany János "Szondi két apródja" c.
hallhatatlan balladáját, s
tegyünk meg mindent azért, hogy nemzedékről
nemzedékre tovább adva maradjon fenn örökre múltunk
e dicső fejezete, Szondi és
hős vitézeinek emléke, emlékhelye.
|
